Poggio Rozzi, Toszkána, Olaszország.
Egyike azoknak az észak-olasz pincészeteknek, akik a kiváló minőségű "nagy toszkán vörös" mellett igazi borkülönlegességgel is szolgálnak az odalátogató borkedvelőknek. Ilyen az a fehérbor is, amelyet ma bemutatok.
"Fehérbort fehérszőlőből, vörösbort kékszőlőből"... (?) Ezt gondolnánk mindannyian, hiszen így a logikus, viszont aki némileg jártas a borok világában az tudja, hogy kékszőlőből is készülhetnek fehérborok, amennyiben a szőlő szüretelése után azt azonnal préselik, és elválasztják a héját a gyümölcslétől. A kékszőlő fehérborként történő felhasználására a legjobb, és talán legrégebbi példát Champagne-ban, Franciaországban találhatjuk, ahol a tradícionális pezsgőkészítési eljárás során felhasznált 3 meghatározó összetevőből, a Chardonnay mellett kétféle (!) kékszőlőfajta is - a Pinot Noir és a Pinot Meunier - kerül az üvegbe.
(Pinot Noir-ból készült fehérborral egyébként sok termőterületen kísérleteznek: az USA-ban jellemzően Oregon- és Kalifornia Államban, Európában pedig a francia Elzász környékén, Németország egyes területein, valamint Észak-Olaszországban.)
Ha Toszkána, akkor Sangiovese!?
Hát persze, kár tagadni, a régió fő szőlőfajtájáről van szó, amely joggal vívta az egész világ elismerését. Kiemelkedő gyümölcsössége, fűszeressége, savai és a héjában található értékes tanninok rengeteg lehetőséget nyújtanak a különböző eljárással készült kiváló, komplex borok készítéséhez. Bár a Sangiovese világhírű fajtaborokat is ad (lásd: Brunello ), a változatosság és benne rejlő játék elveszne, ha nem tennének hozzá más szőlőfajtákat is, mint a Canaiolo, a Colorino, vagy a nemzetközi fajták közül például a Merlot és a Cabernet Sauvignon.
Poggio Rozzi, egy családi pincészet
(Ulrich és Eberhard Toggenburg)
Történetük csaknem 1000 évre tekint vissza, a svájci gyökerekkel bíró Toggenburg család első írásos emlékei ugyanis 1044-ből valók. A nagy múlttal rendelkező utódok igyekeznek minden, számukra fontos életeseményt, történetet beleilleszteni a pincészet különböző termékeibe. Így van ez az "1044" fantázianevet kapott édesboruknál is, mely a kezdetekre utal, vagy a l'Alano elnevezésű, amely a középkor óta családtagként számontartott "masztiff" fajtájú kutyát idézi (a borok címkéjén is következetesen a kutya sziluettjét használják) , és története szerint mára már nem csak a család, hanem a Sangiovese-szőlőfajta védelmezőjeként is tekintenek a számukra "szent" állatra. De itt van még az Ulrico is, amely 100%-ban ebből a szőlőfajtából készül. Nevét a tulajdonos, Gróf Toggenburg Ulrich-ról kapta, aki a Poggio Rozzi Pincészet megvásárlása (2004.) után a Sangiovese (mint törzsfajta) és Toszkána (mint törzsrégió) előtt egy igazi, nemes, minőségi fajtaborral szeretne tisztelegni, és évről évre felfedezni a benne rejlő új lehetőségeket. Végül itt van a ház csúcsbora, ami a felmenők között számon tartott legfontosabb kiválóság, Gróf Toggenburg Friedrich (1866-1956) után lett elnevezve. Ő volt a monarchia utolsó belügyminisztere, Tirol és Voralberg kormányzója, majd Dél-Tirol Olaszországhoz csatolása után ő volt az olasz parlament első németül beszélő tagja, aki később a nyelv jogaiért, hivatalos fennmaradásáért küzdött. A róla elnevezett bor méltán viseli az "Eccelenza" (Kiválóság) nevet. A szüreteléstől egészen a címkézésig megkülönböztetett figyelemmel kísérnek minden munkafolyamatot, az elkészült bor csak kiváló évjáratokból kerülhet ki, és olyannyira jól sikerül, hogy szinte nem lehet hozzájutni, azonnal elfogy, amint a boltok polcain landol.
Hogy illik a képbe a fehér Merlot?
Hát úgy, hogy a család történelme, és története itt nem ér véget... vannak itt - kéremszépen - legendák is... a 12. században élt ugyanis egy bizonyos Idda von Toggenburg, aki nevezetesen Gróf Toggenburg Heinrich felesége volt.
A legenda szerint, Idda egyik nap épp a napon szárította a gyűrűjét, amikor egy holló hirtelen felkapta, és elrepült vele. Később egy vadász megtalálta a gyűrűt, megtetszett neki, és az ujjára húzta. Idda férje egy nap meglátta a felesége gyűrűjét a vadász ujján, elöntötte a féltékenység, a vadászt azonnal megölette, Iddát pedig házasságtöréssel vádolta, és kilökte a kastélyuk ablakából egy szakadékba. Csodával határos módon, ártatlansága miatt Isten megmentette őt, és sértetlenül ért földet. Férje ugyan megbánta a tettét, ekkor azonban már késő volt. Idda úgy döntött, hogy életét ezentúl Istennek szenteli. Gróf Toggenburg építtetett neki egy remetelakot a közeli bencés-rendi kolostorban, hogy bűneiért megbocsájtást nyerjen, Idda pedig itt élte le élete hátralevő részét. Halála után szentté avatták.
Ez a kis történet kapcsolódik ahhoz fehér Merlot-hoz, amit a család először 2016-ban dobott a piacra, Idda néven. (Megjelenése után körülbelül egy héttel, a Rosengarten nevű étteremben /Birchabruck, Dél-Tirol/, a séf vendégeként sikerült megkóstolnom.)
A bejegyzés kedvéért én "fehér rigó"-nak nevezem, mivel a "Merlot" elnevezés eredetileg feketerigót jelent, az ital pedig egy ebből a szőlőfajtából készült fehérbor. Ha hű lennék a legendához, hívhatnám akár fehér hollónak is...
Szóval ez az élénk színű etikettel ellátott palack igazi különlegességet rejt. 100%ban Merlot-ból készült fehérbor. Ezt a szőlőfajtát a pincészet területének egy frissebb részére, KIZÁRÓLAG ennek a bornak az elkészítése miatt telepítették. Szüretkor a fürtöket kis ládákban gyűjtik, hogy ezzel is megvédjék a bogyókat a sérüléstől. A fürtökről való leválasztás után hidegen, oxigén kizárásával történik a préselés, így mesterséges adalékanyagok felhasználása nélkül sikerül élénk, valódi fehérbort készíteni. A préselés után a must acéltartályban erjed tovább, az elkészült bor pedig látványban és ízben is különleges élményt nyújt.
Lássuk, milyen:
Színe, akár a vízé (hirtelen eszembe jut Idda ártatlansága, jó a sztori), nagyon halvány szalmasárga reflex és szinte kristályosan csillogó tisztaság kíséri. Illata nem kimondottan intenzív, mégis meglepően friss, citrusokra, zöldalmára, citromfűre emlékeztet. Harapós gyorsasággal suhan végig az orron... Megkóstoltam... hmmm... Merlot? Semmi jel nem utal arra, hogy az lenne... se szilva, málna, vagy eper, se olíva, eukaliptusz vagy vanília, se lágyság, hát SEMMI! Jó, megpróbálok elvonatkoztatni... Mégis jó... érdekesen friss, első kortyra nem tűnik elég intenzívnek, de végülis hozta, amit az illat alapján vártam. Ugyan kissé erőlködnie kell, hogy átütő hatást érjen el, de végül meglepően hosszú kortyban zárul, nem lehet rá panasz. Kellemesen itatja magát, hosszas gondolkozás nélkül, simán el lehet fogyasztani belőle két, három pohárral, a hatás azonban 13%-os alkoholtartalom mellett nem marad el... A pincészet honlapján aperitif-ként, vagy könnyű előételek és nyers halfogások mellé ajánlják.
Minőségi besorolását tekintve egyelőre IGT (Indicazione Geografica Tipica), vagyis tájborként van jelen, ezzel egyenesen arányos, hogy árban sem veri a csillagos eget, 10 euro környékén lehet megvásárolni. Ár-érték arányban kiváló, megéri beszerezni egy palackkal. Ugyan közel sem nevezhető az év borának, de mindenképpen érdekes példa lehet a mára jobban elterjedt "Pinot Noir Blanc" mellett egy ritkább, kékszőlőből készült JÓ MINŐSÉGŰ fehérborra.
Salute!
(fotók: www.toggenburg.it )
