Nő vagyok. Fiatal vagyok. Főpincér vagyok. Külföldön vagyok.

Már régóta érik ez a bejegyzés...

Azért írom, mert szeretném megmutatni a sokszor aprónak tűnő, mégis meghatározó részleteket. Azokat a dolgokat, amik másoknak talán fel sem tűnnek, mi - vendéglátásban dolgozók- viszont minden nap szembesülünk velük. És azért is, hogy ha esetleg betévednél egy étterembe, és épp nem megfelelő a kiszolgálás, nem kell feltétlenül rögtön az asztalt verni, előbb gondolkodj el a részleteken...

Hozzáteszem, szeretem a munkám. DE. Pincérként CSAK megfelelő humorérzékkel és némi mazochismus birtokában kezdj el dolgozni. Jobb úgy. 

Másfél éve dolgozom egy dél-tiroli szállodában főpincérként. Ezt megelőzte 2 és fél év ugyanitt, más beosztásban (Commis, Chef de Rang). Amikor felajánlották az állást, rögtön nemet mondtam. Nem nekem való ez (gondoltam). Aztán végül mégis belevágtam. Nem tudtam, mire vállalkozom... csak sejtettem. 

Nő vagyok.

Igen, nehéz ebben a szakmában (főleg vezető pozícióban) megfelelő tiszteletet, elismerést kivívni. A legtöbb főpincér férfi. Miért? Már tudom. Rájössz majd te is, de azért elmesélem....

Nő vagyok. Sokszor nyűgös vagyok, hormoningadozásokkal (mint mindenki)... fáj a lábam, fáj a fejem, éhes vagyok, betört a körmöm (pedig nem mű), tyúkszemem van, fáj a gyomrom, hagyjál békén, ne szólj hozzám, adj egy ágyat most rögtön, ... De ez senkit sem érdekel. Mivel én vagyok a főpincér, felelős vagyok az embereim munkájáért, a beosztásukért, a vendégek kényelméért stb... Ezért hát elvárás, hogy légy mindig top-fit, mosolyogj, rohanj, intézkedj, szép is legyél, ne nyavalyogj, azonnal repülj minden vendég kívánságára. A valóságban ez azonban nem mindig megy. Napi átlag 15-20 km-t teszek meg munka közben. Nem eszem, nem iszom, és nem pihenek közben. Dolgozom. Egy-egy este után csak a fájdalomcsillapító segít a lábaimon, egy liter víz oltja csak a szomjam, és egy kiadós bőgés rázza helyre a stressztől kibillent hormonháztartásomat. Így van ez. De ezt a vendég nem látja... Néha érzi, de mosolygok... Neki nem kell szarul éreznie magát azért, mert én éppen nem vagyok jó passzban...

Nő vagyok. Ha megbántanak, akkor sírok, vagy magamba fordulok... Ha nem úgy mennek a dolgok a munkámban, ahogy akarom, akkor ugyanezek az opciók vannak, esetleg mellette még hisztérikus is leszek. Ezen nem sokat segít az a tény, hogy a főnököm is nő.... hát igen... de legalább megértjük egymást.

Nő vagyok. Szeretem a tisztaságot, a rendet... de nem tudok, vagyis: KÉPTELEN vagyok magam körül rendet tartani. A szezon kezdete után körülbelül 2 héttel már elérkezik az a pont, amikor már nem tudom heti rendszerességgel teljesíteni a "kipucolom a fürdőt-kivasalom a ruhákat-rendet rakok-lecserélem az ágyneműt" -kombinációt... csak wc-t pucolok. Az fontos. Amúgy meg csak dolgozom, eszem, alszom. Kb. ennyi...Napi 12-14 óra meló, idegeskedés, talpalás, rohanás, szervezés és koordinálás mellett ÉN vagyok a világ legboldogabb embere (a kisgyermekes anyukák mellett), amikor sikerül éjjel 4-5 órát egyben aludnom.

Szóval... a férfiak idegrendszere és hormonháztartása valahogy sokkal stabilabb, mint a legtöbb nőé. A lábukon pedig szerintem vastagabb a bőr... elég nekik egy-két sör is a jó alváshoz, nem bőgnek annyit és nincs tyúkszemük. Szerintem ezért szoktak ők főpincérek lenni.

Fiatal vagyok. 

Na ja. Ez évekig gondot okozott... Ma már nem "túrázok" a gondolaton. Bulizni akartam, mint a többiek, Most 32 vagyok, nincs gyerekem, de imádnivaló vőlegényem van (most már azért elvehetnél feleségül), és élvezni akarom az életet... Nade MIKOR? Tartom magam a "nagy álmomhoz": 4-5 órát akarok aludni éjjel. A délutáni 2-3 órás szünetben pedig megpróbálom bepótolni az éjjel kiesett alvásmennyiséget, és embert varázsolni a délelőtti műszakban már egyszer leharcolt testemből... körülbelül fél órát vesz igénybe, hogy "megrajzoljam" magamnak az esti arcomat. 32 vagyok. Fiatal... Komolyan ennyi időt kell tölteni azzal, hogy ne nézzek kis szarul?? (költői kérdés volt...)

Szóval, lehet bulizni, csak nem érdemes. Nem bírod. 

Szívesen mondanám, hogy "de azért a szabadnapon kikapcsolódunk ám"... hahahaaaa, még a gondolattól is elfog a röhögés... Szabadnap... Az olyan, mint a mesékben: "Hol volt, hol nem volt..."

Na, amikor van szabadnap, akkor bizony az elmúlt HETEK elmaradt alvásait próbálom pótolni. Csodálatos. Van egy napom... Két lehetőség van: vagy aktívan töltöm, vagy totál passzív üzemmódban... legtöbbször az utóbbi fordul elő, szóval délig alszom.  Aztán eszem... jó sokat... ettől leesik a vérnyomásom (még fáj a lábam is a tegnapi melótól)...inkább ledőlök egy picit... Hát , ha már fekszem, akkor alszom is egy csöppet, úgy este 6-ig...felkelek... megpróbálom precíz, sebészi (inkább vágóhídi) mozdulatokkal eltávolítani a tyúkszemek maradványait... legalább egy napig ne fájjon... ajándék lenne. Éhes vagyok, pizza kell (pizza mindig kell a szabadnapon), veszünk... hopp, le is telt a szabadnap. És mivel hetek óta nem aludtam ennyit egy huzamban, ezért képtelen vagyok elaludni este... ez ugye normális. Hogy hogyan is vágok bele a szabadnap utáni első munkanapba? Hát, hulla fáradtan, mivel egész éjjel nem aludtam. Szóval... Aludhatsz, csak nem érdemes.

Főpincér vagyok

Bábjáték, egy kézzel, sok babával...

Ja, főpincér... hát, ez aztán jól hangzik. Sok a fizetés, kevés a meló... haha... ez az arány némileg bomlani látszik, mikor 3 emberhiányban dolgozol, és megpróbálod a hiányzó embereid munkáját is elvégezni... Miért? Ez nagyon érdekes... Tegyük fel, van 3 embered... 6 helyett... az a 3 mondjuk nagyon jól dolgozik... Viszont ki vannak borulva, mert nincs megfelelő személyzet, sok a munka, nincs szabadnap... Bíztatod őket, hogy "pár nap múlva jön ám majd még egy pincér"... reménykedsz, hogy tényleg így lesz, mert csak ennyit tudsz csinálni, és megpróbálsz mindent elkövetni azért, hogy legalább az a 3 ember ne hagyjon cserben... ne mondjon fel... inkább dolgozol a hiányzó másik 3 helyett... tyúkszemmel, karikás szemmel (nem baj, majd este feldobsz egy fél kiló púdert), észrevétlenül cselekszel... amikor ők pihennek... aztán a saját munkádat ágyban fekve, legalább fejben megpróbálod megoldani (rendelések, asztalbeosztások, borajánlat, dekoráció, személyzeti beosztás készítése, öltözködési terv, ünnepi fogadások szervezése stb), máshol úgysincs rá időd... nem alszol, de nekik nem panaszkodsz... nehogy elmenjenek máshova... kell az ember... ők jól dolgoznak.

Erősebbnek kell látszanod, mint a férfiak... akkor majd csodálni fognak... aztán később nem csak látszólag leszel erősebb, hanem igaziból is... akkor pedig már nem csodálnak. Tisztelnek.

Főpincér vagyok... nehéz ez, mégis szeretem... amikor látom a törzsvendégek örömét, ahogy belépnek az étterembe, és észreveszik, hogy ugyanannál az asztalnál ülnek, amit megszoktak (este, az ágyban, lefekvéskor ugyanis megterveztem, hogy ott lehessenek)... Amikor örülnek, hogy látnak engem... Amikor megdicsérik a személyzetet ( mert az a 3 baromi jól dolgozik), vagy amikor ajándékokat hoznak (csokit, krémeket, sütit, bort, vodkát stb.), mintha csak vendégségbe jöttek volna... Amikor az új vendégek elutazáskor azt mondják: "Köszönünk mindent, jövőre visszajövünk!" ... Amikor a kollégák éreztetik, hogy szerintük jól végzem a munkám, vagy amikor a gyakornokok látványos fejlődésen mennek keresztül pár hónap alatt, amíg velem dolgoznak... Amikor elmegyek a helyi pizzériába, és mindenki tudja, hogy én vagyok a "SZUZI" a Sporthotelből (és nem azért, mert botrányosan szoktam viselkedni a szomszéd diszkóban)...

Szóval igen. Nagyon sok szép oldala van. Lehet szeretni ezt a munkát, nagyon is. Olyan, mint egy mókuskerék, nehéz belőle kiszállni. Főpincérként még nehezebb, mert az évek során egyszerűen kialakul benned a hit és meggyőződés, hogy SENKI sem tudja olyan jól végezni a munkádat, mint te... nem tudod átadni, nem mered másra bízni, féltve őrzöd, mint az egyik legértékesebb dolgot  az életedben...De ez csak egoizmus.

Külföldön vagyok.

Szokták mondani, hogy "Itt te mindig csak egy külföldi leszel"... ez részben igaz... de nem kell annak éreznie magát az embernek... Miért kell alapvetően rosszabbul, vagy sikertelenebbnek éreznünk magunkat, mint az itt élő helyiek? Nekünk nem jár az az életérzés, ami az ittenieknek jár,? Nem lehetek vezető pozícióban, mert külföldi vagyok? Nem lehet nagy sikerem, mert nem itt születtem? Na, ne nevettessük már egymást... jó lenne már elfelejteni ezeket a határokat... gátakat... szörnyű komplexusokkal indulhat neki a nagyvilágnak az, akivel ezt elhitetik... Brad Pitt ne legyen nálunk sikeres, mert nem magyar (sőt, ha forgatni jön, akkor nézzünk rá rossz szemmel... mert hát ő "csak" egy külföldi) ?? Ne igyunk Magyarországon vodkát, mert a magyar ember csak Szalonsört, házi kerítésszaggatót, vagy Bikavért igyon? Szabályozzuk le a külföldi írók könyveit, mert eredetileg nem a mi nyelvünkön íródott, hanem "csak" egy külföldi tollából származik? Esetleg ne merjek külföldön dolgozó magyarként a helyiek "dialektjén" megszólalni, mert hátha megszól a többi magyar, hogy "nanézzoda, úgy csinál, mintha idevaló lenne, már nem is tud magyarul"? Vagy inkább csináljam fordítva? Zárjam be a szobám ajtaját munka után, és csak suttogva beszéljek az anyanyelvemen, mert hát "külföldön nem illik a munkahelyen a saját nyelveden beszélni"... Nincsenek határok, nincsenek korlátok, csak korlátolt gondolkodású emberek, akik valamilyen oknál fogva ragaszkodnak az "itt te CSAK egy külföldi vagy" - elgondoláshoz... Aki pedig olyan munkahelyen dolgozik, ahol nem szólalhat meg az anyanyelvén, annak sürgősen javaslom, hogy nézzen új lehetőségek után. Mert nem kell "csak" egy külföldinek lenni. Embernek kell lenni. 

Most pedig megyek dolgozni.  

Boldog Karácsonyt Mindenkinek, Mindenhol!

(fotók: www.deviantart.com)